21.rész* Az élet felforgatva

Azt mondják mindennek oka van. Okkal születünk meg, és okkal távozzunk el. De azt senki sem mondja, miért ilyen nehéz a kettő közötti átmenet. Mert még mindig a fejemben víz hangzanak Luke szavai. "Kicsim, szeretlek."

Újabban már a szokásossá vált sírást, a ma este se akadályozta meg. Miután Luke elment, egy újabb százas zsepit sikerült elfújnom. Igazából még mindig érzem az illatát amit a párna szívott magába. Azalatt a pár óra alatt, amíg mi itt élveztük egymást érintését.

Azt mondta, nem kihasználni jött, de az agyam még is emellett állt ki. A szívem, most utána rohanna, karjai közé zárná, és soha nem engedné el. Ha tudnám hová ment.

Reggel kómásan keltem, forgolódtam egész éjjel. Izzadt, fáradt testemet, és bokorként álló frizurámat, - amit mellesleg egy madár is használhatna fészekként - elvonszoltam a fürdőbe. Hideg vizet engedtem, majd beálltam alá. Lehajtott fejjel "élveztem", ahogy a hideg cseppek végig szántják a hajamat, a vállamat, le a hátamon, végig a combjaimon, majd végül az útjukat lejjebb befejezik, és lefolynak a csatornán. Az egész testem libabőrős lett, a folyó víztől, így átváltottam egy kicsit melegebbre, és végre megmosakodtam.

A hajamra tekert törülközővel, és az engem körül ölelő másikkal átsétáltam a szobámba. Kinyitottam a bőröndömet, majd keresgélni kezdtem. Egy farmer sort akadt a kezembe, amihez egy trikót kerestem, a meleg idő mellett pártolva. Tovább kutattam a kedvenc lenge kardigánom után, mikor egy ismerős ruhadarab akadt a kezembe. A fekete - piros kockás ing, Luke egyik kedvence. Biztos a nagy rohanós pakolásban került be hozzám. Párás tekintettel szorítottam magamhoz, és szagoltam bele. Még olyan volt az illata.... olyan mintha itt lenne velem. Mint a villám bújtam bele, és igazgattam meg. A lefolyó könnyeimet, egy nem túl nőies mozdulattal töröltem le, majd felálltam és egy fekete zoknit kerestem.
Hajamat kontyba fogtam, és mindent elintézettnek véltem. Az öltözékem a mai nap nagy dolgát jellemezte, a semmittevést.
Egy bögre forró vizet engedtem a fekete bögrémbe, majd teafüvet helyeztem bele. A madzagját oldalra helyeztem. Elhelyezkedtem a kanapén és a tévé képernyőjére meredtem.

Szó szerint fetrengtem a kanapén, mikor hangos dörömbölés törte meg az "Így jártam anyátokkal" egyik részét. Összerezzentem a csapásokra, de különösebb figyeltem nem akartam rá irányítani. Mikor az illető csak azért sem hagyott békén, egy drámai sóhaj után feltápászkodtam és ajtót nyitottam.
- Igen ? - tártam ki az ajtót, majd ledermedtem. Egy hatalmas csokor vörös rózsa virított előttem.
- Sophie Alston ? - jött egy hang a virágok mögül.
- Igen, én vagyok.- próbáltam a csokor mögé nézni,  hogy legalább lássam ki az.
- Kérem írja alá...- nyomott a kezembe egy papírt, amit az ajtónak támasztva alá is firkantottam. Vissza nyújtottam a kezébe, majd a csokor az enyéimben landolt. Még mindig eltakarta az illetőt, mivel most az én arcomba mászott a rózsa. Becsuktam az ajtót, majd letettem a pultra a méretes ajándékot. Egy kártyát halásztam ki belőle, amire szimpla kézírással volt rá firkantva pár sor.

"Kérlek az este találkozz velem"

"Hiányzol"

A szívem a kelleténél gyorsabban kezdett verni. Valamiért száz százalékig megvoltam győződve arról, hogy Luke az. Igen biztos Ő. 

A kártyát megforgatva megtaláltam a címet, és az idő pontot is. Egy elegáns étteremhez kellett este nyolcra mennem. Mivel még csak három óra volt így kellő képen volt időm. De nem tudtam várni, olyan voltam mint egy első randis tinédzser. Mindent olyan tökéletesre akartam, mint akkor. Az ausztráli kirándulásunk maga volt a mennyország. Azokat az időket szeretném vissza.

A szobámba rohantam majd válogatni kezdtem a ruháim között. Egyiket se találtam megfelelőnek, s mikor már kezdtem volna feladni, eszembe jutott egy régi emlék. Mikor Luke meglátott abba a fekete combközépig érő fekete - ezüst ruhában leeset az álla, és nekem most pont az kell. A bőröndből előkerestem azt a bizonyos darabot, majd egy ezüst színben pompázó magassarkút kotortam elő a szekrényből. Hozzá illő táskával, és ékszerekkel teljes finisben éreztem magam.

A hajamat göndör fürtökbe rendeztem, míg a sminkemet apránként kezdtem el. Mindent precízen végre hajtottam a tökéletes érdekében. Végső állomásomhoz érve épp hogy hatot ütött az óra, így felvettem a ruhám, és a cipőm.  A táskámba minden szükségesnek vélt dolgot beledobáltam, majd a pulthoz lépkedtem. A csokorból kihúztam egy száll virágot, és magamhoz vettem. Bezártam a lakást, majd elindultam taxit fogni. 

Az autóba beszállva elkapott az izgalom. Mit csináljak ha meglátom ? Ez volt az egyetlen olyan kérdés amire nem tudtam rendes választ találni. A szívem és az agyam ismét harcba szállt, amit nem tudtam leállítani. Vagy legyek távolságtartó, és a helyzet idejével kezdjek oldódni, vagy az első percben esek neki és ajkait vegyem saját birtokomba ?!

Kiszálltam a járműből, kifizettem, majd az étterem elé sétáltam. Volt még kerek 20 percem így az izgatottság és öröm keverékét próbáltam lehúzni, és a félelmet teljesen eltüntetni.  Föl alá lépkedtem miközben néha-néha beleszagoltam a vörös csodába. Neki adom.

- Sophie? - mint a villám pördültem a tengelyem körül, és a hirtelen meglepetéstől az állam a padlót súrolta. 

- Ashton ? Te mit keresel itt ? - döbbentem le, majd kérdőre vonva a fiút, kezdtem aggódni. 

- Én hívtalak ide. - sütötte le szemeit. 

Oh ne.

----------------------------------------------

Drága Kedves Olvasók!

Tudom, nem dicséretes dolog egy hetet késni, de mentségemre legyen a jobb híján pokolnak, rosszabb esetenként pedig iskolának hívott építmény, ami minden tizenéves életét megkeseríti. 

Mint mindenki én is abba reménykedtem, vagy is inkább abba a tudatban éltem, hogy az első hét lazán lemegy. Beszélgetünk, kérdezzük egymást nyári élményeit stb. Ehelyett már meg volt egy matek doga, biosz felelés, föci felelés... a következő hét pedig csupa öröm és ajándék. Történelem éves témazáró a tavalyi anyagból. Hol az Istenbe emlékszem én már arra ? 

A földrajz, informatika, angol, és társait is persze a második héten le  kell lezavarni, hogy már egyből annyit írjunk mint egész évben soha. Köszönöm tizedik, tényleg. 

Szólva a kis történetem lényege részben semmi nem volt, de remélem tetszik a rész és nem haragszik senki. Főleg nem Szandi... remélem. ♥

Várom a véleményeket.

Szomorú szamuráj ölelés a tanyáról. Txx