18.rész*Otthon, édes otthon

Sophie

Eső szakadt, mi pedig újra útnak indultunk. Mára már teljesen hozzászoktam, hogy egy, maximum két estét hotelben töltünk, míg a maradék időt Luke autójának kényelmes bőrülésén. Egyre jobban összeszoktunk, s már szinte fájdalmas, ha kis ideig is nélkülöznünk kell a másikat. Attól tartok a legjobban, hogyha hazamegyünk, minden vissza áll a maga helyére, s eltávolodunk egymástól.
Megigazítottam a ruhám, és visszasétáltam a szobába, ahol már csak a táskám várt rám. Felkaptam, s utolsó pillantást vetettem a szobára, hogy semmi sem maradt ott. Táskámat vállamra tettem, s magam után könnyedén zártam be az ajtót. Végigsétáltam a folyosón, egyenesen a recepcióhoz, ahol is leadtam a kulcsot. Megköszöntem, és már mentem is tovább a parkolóba, ahol az autónak támaszkodva várt Luke.
- Szia szépségem - húzott magára egy gyors csókra.
- Szia, szépfiú - mosolyogtam rá. - Azt mondtad, hogy csak pár dolgot veszel - néztem rá, amikor is észrevettem a temérdek szatyrot a hátsó ülésen.
- Hazáig nem szeretnék megállni - vont vállat.
- Oké.
Ezzel el is foglaltam a helyem. Csizmáim lerúgtam és a műszerfalra támasztottam lábaim. Bekötöttem az övem, s amint a rádió kellemes hangja betöltötte a teret, indultunk is. Lábammal ütöttem a ritmust, míg a dallamot dúdoltam. Luke is velem együtt énekelt egy - egy ismertebb nótát.
Jó pát órán át csak ültünk egymás mellett. Gondolataim nagyon sűrűn cikáztak fejemben, amelynek csak negatív hatása volt rám. Rettegtem, hogy egyik pillanatról a másikra elveszítem. Újra magamra hagy a szeretett férfi.
- Luke - szólaltam meg halkan.
- Tessék? - nézett rám egy pillanatra.
- Mi lesz, ha hazaérünk?
- Hogy érted? - nézet furcsállóan.
- Minden olyan lesz, mint most? - tettem fel bátortalanul a kérdést.
- Természetesen - bólint. - Mire számítottál?
- Fogalmam sincs - motyogom. - Csak elgondolkoztam, hogy hogyan is tovább.
- Én szeretném, ha továbbra is egy párt alkotnánk.
- Én is - vágtam rá egyből, mire elmosolyodott.
- Reméltem Manó, reméltem - fűzte össze ujjainkat.
Apró csókot hintett kézfejemre, s visszahelyezte combjára. Tovább hallgattuk a dalokat, s nem foglalkoztunk az otthon ránk várt dolgokkal.
- Egy vacsora? - kérdezte, amikor egy étteremhez közeledtünk.
- Benne vagyok.
Leparkolt, s befelé indult. Mivel egy autópálya melletti kis étteremnél voltunk, így az emberek csak lézengtek. Elfoglaltunk egy félreeső asztalt, s az étlapot kezdtünk el nézegetni. Hamar sikerült kiválasztanunk, hogy mit is szeretnénk, így leadtuk a rendelést, s kisebb beszélgetés közben vártuk, hogy kihozzák.
- Igazán jól néz ki - mondta Luke, amikor távozott a pincér.
- Valóban - helyeseltem.
- Sophie - fogta kezei közé enyémet. - Attól, hogy hazamegyünk, semmi sem fog megváltozni.
- Akkor is jó volt a világ elől elmenekülni, és csak kettőnkkel törődni.
- Ígérem, hogy még rám is fogsz unni, annyi időt töltünk majd együtt - mosolygott rám, s gyors csókot hintett arcomra.
Halk, néhány szavas beszélgetés mellett fogyasztottunk el minden megrendelt ételt, s italt. Amint a számlát is rendeztük, már mentünk is tovább.

****

Mély szundikálásomból Luke édesen rekedtes hangja ébresztett fel. Nagyokat pislogtam, s feljebb tormáztam magam az ülésben. Egyből kipillantottam az ablakon. Sötétség uralta a várost, de a környéket egyből felismertem. A lakásom hátsó részén lévő parkolóba álltunk. Sietve fordultam Luke felé.
- Itt hagysz? - hangom kétségbeesett volt.
- Gondoltam szeretnél a saját ágyadban aludni.
- Oh, akkor köszi - bólintottam, s kiszálltam az autóból.
Lassan hátrasétáltam és elkezdtem kiszedni a csomagjaim. Becsuktam az ajtót, s szembe találtam magam vele.
- Segítek - vette el a nagyobb táskám.
Előre mentem, s ő pedig szorgosan követett. Felértem a megfelelő emeletre, s amint kikerestem a kulcsot, már nyitottam is a zárat. Egyenesen a nappalinak kialakított részre mentem, ahova mindenemet hanyagul a kanapéra ejtettem.
- Nyuszi - szólalt meg halkan, nyugodt hangon. - Gyere ide - nyújtotta kezét.
- Nem szeretnélek feltartani. - feleltem a mellkasához bújva.
- Ha arra vágysz, hogy itt maradjak, csak kérned kellene - fogta kezei közé arcomat, s mélyen szemeimbe nézve mondta. - Ma este bármennyire is szeretnék, nem tudok maradni. El kell intéznem valamit.
- Éjszaka közepén?
- Igen - bólintott. - Gyere, üljünk le.
Kanapén elfoglalta a helyet, s az ölébe húzott. Arcomat cirógatta, majd hajamat fülem mögé tűrte, s ajkait enyéimre nyomta. Kezeimet nyaka köré fontam, s felzselézett, kicsit már megnőtt hajába túrtam. Borostás arcán végigsimítottam. Mindig is imádtam, ha pár napos borosta díszítette csodás arcát. Csípőmbe erősen kapaszkodott, s magához vont a lehető legközelebb. Élveztem, hogy ilyen közelségben voltunk egymáshoz, mielőtt a búcsú következett volna. Csípőmet ellene nyomtam, hogy ösztönözzem. Mély nyögés szakadt fel torkából, amibe beleremegtem, s még jobban mozgatni kezdtem a csípőm.
- Sophie - nevem áldás volt ajkaiból.
- Luke - csókoltam meg ismételten hevesen. 
- Indulnom kellene.
- Akkor nem tartalak fel - másztam le róla, s a szobámba igyekeztem.
Hallottam lépteit magam mögött, s pillanatok múlva éreztem meg kezeit csípőm körül. Hátamnak feszült mellkasa, s nyakamat kezdte el édes csókokkal behinteni. Fenekemet neki nyomtam, s egyértelműen éreztem izgalmát.
- Úgy tudtam menned kell - nyögtem.
- Így elengednél?
- Te meg kihasználnál?
- Sophie - fordított szembe magával. -Valóban így érzed?
- Őszintén szeretnéd tudni? - bólintott. - Amíg nem volt más, jó voltam. Most viszont, hogy visszatértünk a valóságba, és itthon vagyunk, már is menekülőutat keresel.
- Ez nem igaz. Semmilyen menekülőutat sem keresek. Veled szeretnék lenni, és csak reménykedem abban, hogy itthon is egy párként tudunk élni tovább.
- Luke, ne áltassuk magunkat.
- Miről beszélsz?
- Egy jó szórakozás volt, amely lezárult azzal, hogy Te hirtelen az mellett döntöttél, hogy hazatérünk. Ennek vége. Örülök, hogy megismertelek, s pár hétre ismételten élek. Sokkal tartozom neked.
- Sophie, hülyeségeket beszélsz.
- Inkább indulj, isten ments, hogy feltartsalak. Irány, szórakozz!
- Bébi, kérlek.
- Viszlát, Luke.
- Ez az utolsó szavad? - hangja kétségbeesett volt. Közelebb hajolt, és egy utolsó puszit helyezet arcomra. - Legyen, ahogy akarod! Viszlát Sophie.
Ezzel ki is lépett a szobám, majd a lakásom ajtaján. Tudtam, ahogy elhagyta a helységet, tudtam, hogy őrültséget tettem, hiszen eldobtam a boldogságom. Önző voltam, magamnak akart a mai éjszakán is, s ahogy magamra akart hagyni, véget vetettem e őrült ördögi körnek.
Megszabadultam minden ruhadarabtól, amelyek testemet borították, s a zuhanykabinba álltam. Forró víz végigfolyt fáradt testemen. Éreztem, ahogy a szívem fájdalmasan mond ellent mindennek, s a könnyeim is makacsan előretörtek. Vízzel keveredett, s folyt végig merev testemen. Csempének döntöttem homlokom, míg a vészes zokogás véglegesen magával ragadott.