5.rész*A kezdet

Sophie

Egy hét leforgása alatt teljes fordulatot vett az életem. Azóta kerülöm újra az embereket, és minimálisan járok be a cirkuszba is. Barátnőm, barátaim, munkatársaim aggódva hívogatnak, de már telefonon sem érnek el. Szerencsére Lucy-n kívül nem igazán tudja már, hogy pontosan hol is élek. Igyekeztem mindig is teljesen külön választani a munkát, és a magánéletem.

Amikor éppen nem a lakásom nappalijában gubbasztok, akkor a temetőben ülök, és Andrew-hoz beszélek. Hiányzik. Rettentően hiányzik, és egyre fájdalmasabban érzem ezt. Hiszek, próbálok hinni abban, hogy amikor hozzá beszélek, figyel, és minden egyes szavamat hallja. Minden problémámat ár zúdítom, ezzel pedig én minimálisan, de megkönnyebbülök. Valaki olyannal tudom "megbeszélni" a dolgaim, akiben teljes mértékben megbíztam, megbízok. 

Lakásomban ülve csak bámulom a falakat, és fogalmam sincs mihez is kezdjek magammal, az életemmel. Teljesen egyhangú, unalmas életemet bármennyire nem szeretném szívem mélyén, de lecserélném. Fiatal vagyok, és élvezni szeretném életem minden percét. Imádom a munkám, de szinte már csak annak élek. Emlékszem, hogy az első előadásomon ott ült Ő, és áhítattal nézte, ahogyan a levegőben megcsinálom a mozdulatokat. Angyalnak hívott. Számára én voltam az Ő Angyalkája, és ez a kis becézgetése mindig is mosolyt csalt arcomra. Még mindig tiszta szívemből szeretem. Reméltem, hogy mindig együtt maradunk. Mindentől megóvott, féltően vigyázott rám, és szeretett. Mélységes érzelmeket tápláltunk egymás iránt, ami már oly félelmetesnek is nevezhető volt.

Teljesen elmerengtem a dolgokon, és azon kaptam magam, hogy kopognak az ajtómon elég türelmetlenül. Sóhajtva, kisebb erőfeszítéssel álltam fel, és indultam el a bejárat irányába. Elfordítottam a kulcsot, majd a hideg fém kilincshez nyúltam, és kitártam ajtómat. Ha azt mondom, hogy döbbenten álltam jégé dermedve, talán nem is fejeztem ki magam eléggé. Végül pislogtam párat, és igyekeztem összeszedni magam.
- Mit keresel itt? És..és honnan tudtad, hol is lakom pontosan? - kérdeztem hebegve
- Beengednél? - kérdezte lágy, még is kimért hangon
Kérésének eleget tettem. Arrébb álltam, ezzel együtt Ő kényelmesen tudott belépni a lakásomba. Mély levegőt vettem, majd bezártam az ajtót. Lassan, megfontoltam fordultam felé, és néztem rá kérdően. Ő csak csábos mosolyával leült a kanapéra.
- Nem ülsz le? - érdeklődött
- Őszinte leszek veled. Nem számítottam társaságra, és legfőképpen nem Rád. Hogy kerülsz ide?
- Soha nem fogod feladni, igaz?
- Ami érdekel, annak a végére járok. - vontam vállat, végül leültem mellé
- Lucy mondta el, hogy pontosan melyik is a Te lakásod. - adta meg a választ
- Ezért még megkapja a magáét. - motyogtam lehajtott fejjel 
- Megnyugodhatsz. Eléggé erőltettem a dolgot. Ha saját magán múlott volna, akkor soha nem tudom meg. De hát eléggé rámenős vagyok.
- Luke, miért jöttél? - néztem fel rá
- Mióta kávéztunk nem is láttalak.
- Tudomásom szerint újabb találkozóról nem esett szó.
- Igazad van. - felelte - Én még is szerettem volna találkozni veled.
- Fogalmas sincs, hogy min megyek keresztül.
- Nem, valóban nincs. Bármennyire is szerettem volna, visszafogtam magam, és ha készen állsz arra, hogy beavass, itt leszek és meghallgatlak.
- Semmi közünk egymáshoz, és bunkó is voltam veled. Miért kezdeményezel még mindig?
- Tudod nem bírom nézni a körülöttem lévő emberek szétesését. 
- Szó sincs szétesésről. - néztem rá furcsállóan
- Rohadtul magadalatt vagy. Elhagytad mindened, kizárod a külvilágot, a barátaidat. Ez egyáltalán nem normális.
- Fogalmad sincs arról, hogy ki is vagyok valójában, hogy milyen a személyiségem.
- Akkor sem fogom hagyni, hogy magadba zárkózz. - jelentette ki
- És mit teszel ez ügy érdekében? - vontam kérdőre duzzogva
- Csomagolj.
- Tessék?
- Indulj, és pakolj össze magadnak ruhákat, illetve a legfontosabb dolgaidat.
- Tudomásom szerint nem készültem elutazni, de még a lakásomból sem távozni.
- Rendben, akkor majd én pakolok. - vont vállat, és a hálóba sietett
Követtem és az ajtóból néztem hitetlenkedve, ahogyan keresgélt, és rátalált az utazótáskámra. Azonnal az ágyra dobta, majd szekrényemhez sietett, és ruháimat kellemetlenül rángatta ki.
- Na jó, fejezd be! - parancsoltam rá
- Talán pakolsz magadtól?
- Nem, nem megyek sehova.
- Ó, dehogy is nem.
- Elrabolsz?
- Ha kell, akkor igen. Komoly eszközökhöz is tudok folyamodni.
- Humorod igen szar. - horkantam fel
- Pakolsz vagy folytassam én?
Magamban dünnyögve mentem a táskámhoz, és szépen lassan kezdtem el pakolászni. Egyáltalán nem állt szándékomban elsietni a dolgokat. Ő csak elégedett vigyorral az arcán nézett. Megkérdeztem, hogy hány napra és körülbelül mit pakoljak, de csak annyit felelt "mindegy, és igyekezz". Gondolataimban szitkozódva dobáltam be a ruhadarabjaimat. Komódomhoz léptem, ahonnan sietve kaptam ki fehérneműket, és gyűrtem be a táskámba.
- Láttam már olyan, nem kell ennyire rejtegetni.
- Inkább induljunk. - mentem el mellette
Felkaptam a telefonom, a pénztárcám és az irataim az asztalról, és táskám oldalzsebébe tettem mindent. Luke csak elégedetten nyitott nekem ajtót, és indultunk el.
Az épület előtt az autóját egyből észre vettem, így a parkoló felé igyekeztem, Ő pedig mögöttem jött. Kinyitotta a hátsó ajtót, ahova a táskámat tette be, a sajátja mellé. Bemásztunk előre, és már indultunk is. Folyamatosan kifelé bámultam, és csak arra gondoltam, hogy vajon helyesen cselekedtem-e. Soha nem voltam ennyire hirtelen döntő képes, most még is beadtam a derekam egy olyan srácnak, akit alig ismerek, ha egyáltalán mondhatom azt, hogy ismerem valamennyire is. Város ki volt világítva az sötétségnek köszönhetően. Forróság volt, így lehúztam az ablakot. Luke csak könnyedén irányította az autóját, nem foglalkozva semmivel. Pár perc múlva a csendet felváltotta a rádióból szűrődő dallam.
- Most már elárulod, hogy hova is tartunk? - érdeklődtem, amikor elhagytuk a várost
- Fogalmam sincs.
- Mi van? - néztem rá hirtelen - Nem tudod hova megyünk?
- Hé, lazulj el. - nézett rám egy pillanatra - Tudod sokkal izgalmasabbak azok a dolgok, amik hirtelen történnek.
- Akkor sem utazhatunk csak úgy a semmibe.
- Ó, dehogy is nem.
- Céltalanul mit sem ér az élet.
- Próbáld élvezni, kérlek.
- Nehezen megy, ha fogalmam sincs, hova viszel.
- Megnyugtat a tudat, hogyha azt mondom, egyszerűen csak előre, amerre az út visz? Nincs tervem. Egyszerűen csak vezetek, és haladunk előre.
- Őrült vagy.
- Lehetséges, de még is itt ülsz mellettem. - kacsintott rám
- Fogalmam sincs, hogy miért is. - sóhajtottam
Hátra dőltem, hallgattam a váltakozó zenéket, miközben kifelé bámultam a semmiségbe.

Ps.: Rövid, de igazából nem is szerettem volna ebbe a részbe ennél többet írni. Így is már töröltem egyszer a blogot... xx