4.rész*Ismerkedés

Sophie

Döbbentem néztem az előttem álló srácra, aki kirángatott maga után. Ajkait mosolyra húzta, miközben fölém magasodott. Felnéztem mélykék szemeibe, amik elkápráztattak. Ezt Ő is észre vehette, mert kisebb nevetés hallatszott fel. 

- Ugyan már Sophie, az nem neked való hely. - biccentett az üvegfal túloldalára

- Szerintem nem Te döntöd el, hogy melyik is a számomra megfelelő hely. - feleltem - Egyébként az előbb minek kérdezted a nevem, ha tudod?

- Gondoltam udvarias leszek. 

- Nem lehetne, hogy inkább békén hagyj? Értékelném.

- Legyen, de csak egy feltétellel. 

- Mi az? - forgattam szemeim

- Egyik nap beülhetnénk valahova nap közben is akár, ha neked az jobban megfelel. 

- Mit akarsz Tőlem? - néztem rá komolyan - Nem vagyok az a lány, aki az ágyadba bújik a mosolyod miatt.

- Ó, szóval tetszik a mosolyom. - simított végig arcomon - Ne aggódj. Eszem ágában sincs lefektetni. 

- Igazán hízelgő. 

- Akkor benne vagy?

- Talán, ha véletlen összefutunk valamelyik nap abban a kávézóban, ahol múltkor is. 

- Elhiheted, hogy meg fog történni. - kacsintott, majd megfordult és ott hagyott

Néztem távolodó alakját, ahogyan a baráti társaságához igyekszik nagy léptekkel vissza. Ahogyan odaért újabb italt vett magához, és csatlakozott a beszélgetésbe. Lassan én is hasonlóan tettem. Leültem a pult másik feléhez és ott vártam barátnőmet, akit még mindig nem láttam sehol. Elfogyasztottam még egy ananászlevet. Tekintetem a társaság felé kalandozott, ahol is egyből összeakadt Luke, kék szemeivel. Zavartan kaptam el a fejem, majd telefonomat előkerestem a táskámból, és az órára pillantottam. Meglepődve tudatosult bennem, hogy már az éjfél is elmúlott. Lucy-t kerestem újra tekintettemmel, de mivel sehol nem találtam, egy sms-t írtam neki, kifizettem az italom, és már indultam is a kijárat felé.
Egyetlen egy taxit sem találtam, így telefonáltam, és vártam. Szórakozóhely előtt már csak lézengtek az emberek. Biztonságiak egy eléggé részeg állapotban lévő férfit hajítottak ki az épületből. Kis ideig szitkozódott, majd rám nézett. Igyekeztem nem feltűnően arrébb állni, de Ő gyorsan közeledett, és csípőmnél fogva magához húzott.
- Engedjen el. - próbáltam ellökni mellkasánál fogva
- Ugyan cica, ne ellenkezz. - leheletétől, és az egész jelenségétől az undor fogott el
- Hagyjon már. - emeltem fel a hangom
- Élvezni fogod. - csókolt nyakamba
- A hölgy megkérte, hogy hagyja békén. - szólalt meg egy hang mögöttem
- Foglalkozz inkább a saját dolgoddal. - vetette oda akadozva a férfi
- Engedjen el. - sírtam fel már a reszketés közepette
Férfi hatalmas termetével fölém magasodott teljesen. Hidegen hagyta a mögöttem álló idegen utasításait. Féltem, reszkettem. Reméltem, hogy mielőbb elenged, és tényleg biztonságban, épségben haza juthatok. Tudtam, hogy nem szabadott volna eljönnöm, de még is megtörtént, és visszapörgetni az időt nem lehet, bármennyire is szeretném.
Hirtelen egy szorító kezet éreztem meg csípőm körül. Magához rántott, a teste mögé kerültem, messze az alkohol ittas alaktól.
- Takarodjon innen. - szólalt meg a megmentőm
- Csak egy ribanc, nem tudom miért véded. - horkant fel a férfi, s elsétált
- Jól vagy? - fordult felém az előttem álló srác, akit egyből felismertem
- Igen. - feleltem
- Gyere, hazaviszlek.
- Fogok egy taxit. - vágtam rá egyből
- Ne ellenkezz, inkább gyere.
Egymás mellett sétáltunk egy hátsó pakoló felé. Lábaimat egyre nehezebben vettem rá a sétálásra. Hiába nem néztem volna ki Luke-ból, hogy bármi rosszat is ártana nekem, féltem. Nem ismertem, csupán csak következtetéseket vontam le.
Egyenesen egy nagy fehér Range Rover-hez mentünk. Csodáltam a hatalmas autót. Mindig is tetszettek a fehér színben pompázó nagyobb autók. Megálltam pár méterre a járműtől, és csak bámultam magam elé. Luke ezt észre is vette, így felém fordult és vissza lépett elém.
- Hé, minden rendben? - kérdezte
- Persze. - motyogtam halkan
- Hova tűnt az a magabiztos lány, akivel bent beszélgettem? - emelte fel államnál fogva arcom
- Közelebb van, mint gondolnád.
- Na gyere, haza viszlek.
Bólintottam, és kényszerrel rávettem lábaimat a lépésekre, míg el nem értem az ajtóig. Udvariasan kinyitotta előttem, én pedig bemásztam. Sietve kerülte meg az autót, és beszállt mellém. Azonnal indított is, és már kanyarodtunk ki a parkolóból.
- Egyébként nem ittál? - néztem rá értetlenül
- Jól vagyok. - felelte - Nem kell aggódnod kis lány, biztonságban haza érsz, ígérem. - gúnyolódott
- Csak nem lenne jó, ha balesetet okoznál.
- Túlságosan is merev vagy, nem gondolod? - nézett rám egy pillanatra
- Csupán a határok biztonságot nyújtanak.
- Szerintem ki kéne próbálnod valami izgalmasat, ami nincs a határon belül. Hidd el, egyből jobban élveznéd az életet.
- Inkább vezess.
- Ahogy óhajtod. - nevetett
Minimális kommunikáció közöttünk annyi volt, hogy mondtam neki merre is kell mennie. Zavart a helyzet, de valamiért változtatni sem szerettem volna rajta. Jobbnak éreztem, ha meghúzom magam. Furcsa érzéseim voltak vele kapcsolatban. Fél óra elteltével sikeresen le is parkolt a lakásom előtt.
- Köszönök mindent. - néztem rá
- Máskor is. - nézett szemeimbe féloldalas mosoly kíséretében - Csak, ha kérhetem ne keverd magad bajba.
- Igyekszem. - mosolyodtam el
- Viszont tartozol nekem.
- Tessék? Miért? - értetlenkedtem
- Megmentettelek, szerintem azt a kávét megérdemlem. - felelte pimasz mosollyal arcán
- Akaratos vagy.
- Te pedig hálátlan.
- Holnap, reggel abban a kávézóban, ahol találkoztunk. - ez volt az utolsó szavam, és már ki is szálltam mellőle
Hosszú léptekkel mentem a bejárat felé, majd a lépcsőházban kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Kulcsomat előkerestem a táskámból, és kis idő után már a lakásom előterében voltam. Mindent ledobtam a kanapéra, majd egyenesen szobámba mentem, ahol megszabadultam minden felesleges ruhadarabomtól, és az ágyamba bújtam.

****

Telefonom ébresztője hirtelen ragadott ki álmaimból. Sietve kerestem a készüléket, és kapcsoltam ki a funkciót. Pár percig még feküdtem, mire rá tudtam venni magam arra, hogy kimásszak az ágyamból, és készülődni kezdjek.
Fürdőmbe lassú, fáradt léptekkel haladtam befelé, ahol egy hosszabb zuhanyt vettem. Amint készen lettem, s fel is ébredtem tükör elé álltam, és igyekeztem valami elfogadható arcot varázsolni magamra. Hajamat egy kontyba kötöttem. Belenéztem a tükörbe és nem értettem, hogy miért, de valahogyan boldogabb lány nézett vissza rám.
Szobámba a szekrényem előtt állva ugyan azt éltem át, mint minden reggel. Sötétebb színekből válogattam össze egy laza viseletet. Szandálba bújtattam lábfejem, majd kiegészítőkkel dobtam fel. Elővettem egy nagyobb méretű táskát, amibe minden szükséges dolgomat bedobáltam. Napszemüvegemet felvettem, és már indultam is.
Taxiba szálltam, sofőrnek bediktáltam a címet, így hamar meg is érkeztem a találkozó helyszínére. Fizettem, megköszöntem és már szálltam is ki. Lassan tettem egyik lábam a másik elé, míg be nem értem. Körbe néztem és megpillantottam a sarokban, egy hátsó asztalnál Luke-ot. Éppen telefonált. Beálltam a sorba, és szerencsémre hamar kezemben is tudhattam a kávém. Semleges arccal közelítettem meg az asztalt.
- Jó reggelt. - ültem le vele szembe
- Neked is. - felelte
- Mi ez a felettébb jókedv?
- Egyszerűen csak nem gondoltam, hogy tényleg eljössz. - mondta teljes őszinteséggel - De örülök, hogy végül is eljöttél.
- Lehet, hogy pár perc múlva menekülni fogsz előlem.
- Egyáltalán nem tűnsz olyannak. - nézett végig - Soha nem láttalak még azon a helyen, ahol tegnap voltunk.
- Messze állnak tőlem az ilyesfajta helyek. És tegnapi napon kívül, nem is voltam még ott. - adtam meg a választ - Talán Te törzsvendég vagy?
- Fogalmazhatunk úgy is. - mosolygott rám - Apámé a hely.
- Már mindent értek.
- Most már elárulod a neved? - nézett rám kérlelően
- Sophie-val nem elégszel meg? - kérdeztem vissza
- Sajnos nem. - mosolygott - De legyen, én Luke Hemmings vagyok.
- Sophie Alston. - sóhajtva feleltem
- Megtiszteltetés. Te nem ide valósi vagy, igaz?
- Nem. Spanyolországban, Barcelona-ban születtem.
- Ne érts félre, örülök, hogy végül itt kötöttél ki, de ez minek köszönhető?
- Erről inkább nem mondanék semmi, ha nem gond. - hajtottam le a fejem
- Persze, tiszteletben tartom. - mondta kedvesen - Azt már tudom mivel foglalkozol, de hogy is jött ez az egész?
- Igazság szerint gyermekkorom óta vonzott a dolog, aztán bekerültem és onnantól kezdve nincs megállás. Fenn kell tartanom magam valamiből.
- Egyedül élsz?
- Igen. És Te?
- Szintúgy.
- Még sem dolgozol. - néztem rá értetlenül
- Nem, nem dolgozom. Egyetemista vagyok, néha pedig apám egyik bárjában zenélek.
- Tehát élvezed az életet. - állapítottam meg - Mit tanulsz?
- Épitészmérnök szakon vagyok, és az utolsó évben.
- Én jogásznak szerettem volna menni, de a gimnáziumot is nehezen fejeztem be. Minden időmet lekötötte a munka.
- Rengeteget dolgozol. - állapította meg
- Valamiből fenn kell tartanom magam.
- Családod nem segít?
Kérdése szívem mélyére hatolt. Nem Ő tehetett róla, hiszen semmit nem tud, még is fájdalmas érzés keletkezett bennem. Szemeim könnybe lábadtak, miközben a kávés poharamat vettem célponttá tekintettemmel. Forgattam tenyereim között a még gőzölgő italallal teli papír poharat, mikor is megéreztem kezemen, egy kezet. Felnéztem, és aggódóan nézett rám. Egy pillanatig sokkot kaptam. Andrew arckifejezése villant be, ahogyan védelmezően nézett, s próbált mindentől megvédeni.
- Sajnálom. - ennyit mondott
- Mennem kell. Próbám lesz. - varázsoltam arcomra mosolyt, s felálltam
- Jól vagy? - állt fel velem szembe
- Persze, de tényleg mennem kellene.
- Megértem. - bólintott - Remélem még találkozunk.
- Biztosan, Szia.
Elköszöntem és már hátat is fordítottam neki. Sietős léptekkel indultam meg a kijárat felé. Egyszerűen úgy éreztem, hogy be kell fejeznünk a beszélgetést. Nem voltam képes mást mondani neki, csak elmenekülni. Igen, elmenekültem egy olyan srác elől, aki nyitni próbált felém, de én beijedtem. Fogalmam sincs, mikor fogom elfelejteni Andrew-t. Képtelenségnek tartom, hogy kiűzzem magamból az emlékét. Lehetetlen.

Ps.: Rövid, unalmas rész, de remélem olvasható volt. Negatív véleményeket várom. :)) xx