2.rész*Égszinkék

Hi babes! .. (:

Sajnálom, hogy ilyen sokára került fel az új rész. Aki benne van a csoportban, vagy éppen csak olvassa a többi blogom, tudja, hogy elég elfoglalt vagyok mostanában, de amikor csak tudok hozok valahova részt. Igyekszem hamarabb feltenni a harmadikat majd. Köszönöm a rendszeres olvasókat és az előző részhez érkezett megjegyzéseket is!

Várom a megjegyzéseket, illetve a pipákat is. Nyugodtan iratkozzatok fel, és akár a csoporthoz is csatlakozhattok. :)

Jó olvasását.

Csók.: Alexa S. xx

Sophie

Öltözőmben ébredtem fel, felettem rengeteg tekintettel. Nagyokat pislogtam. Fejem lüktetett, de tűrhetőnek nevezhető volt. Barátnőm arca aggódó volt, ahogyan a főnökömé is. Két orvos vizsgált, akik a cirkusszal együtt vannak minden egyes előadás alkalmával, és általában a próbákon is. Hiszen soha nem lehet tudni. 

Nem értettem hirtelen, hogy mi is történt velem. Lucy a kezemet szorongatta. Igyekeztem összeszedni a gondolataim, ami apránként sikerült is.

"Folyamatosan a közönséget néztem, minden egyes mozdulat közben. Igyekeztem érzelem mentes lenni, de nem jött össze. Lepillantottam az első sorra, arra a helyre ahol Andrew ült. Most egy másik srác foglalt ott helyet, de számomra olyan volt, mintha Ő ülne ott. Oda képzeltem, ahogyan ámulattal, büszkeséggel csodál engem. Imádtam a tekintetét. Mindig pozitív energiákat adott, önbizalmat. Ajkai mindig mosolyogtak, ahogyan gyönyörű, gesztenyebarna szemei is. Éreztem, hogy az érzelmek rám törnek. Újra gyenge lettem. Könnyeim a felszínre törtek, és remegő zokogásba kezdtem. Talán csak akkor, ott fogtam fel, hogy Ő már nincs közöttünk. Teljesen elvesztettem az irányítást. Kezeim elgyengültek, lábaim feladták a küzdelmet, és már csak arra emlékszem, hogy elengedtem a hófehér anyagot. Magamra maradtam, egy összetört, meggyötört lányként." 

Fájdalmasan tört rám az emlékképp. Már is megértettem, hogy miért fáj minden csontom, azt hogy miért is néznek rám annyira aggódóan. Összeállt minden.

- Hogy érzed magad? - aggodalmaskodott Lucy

- Jól. - hazudtam, nem szerettem volna, ha még jobban aggódniuk kellene

- Sophie. - szólt a főnököm, Derek - Kérlek, az igazat. 

- Tényleg jól vagyok. Fogalmam sincs, hogy mi történt fenn velem. 

- Egyszer csak elvesztetted a tartást, és zuhanni kezdtél. - felelte barátnőm

- Sajnálom. - mondtam - De a szivacsra estem, nem igaz?

- De igen. Szerencsére. - válaszolt Derek 

- Akkor semmi gond. - rántottam vállat, ami hatására, minimálisan felszisszentem 

- Erről beszélek. - dorgált - Jobban kellene figyelned magadra. Tudod az emberek otthon maradnak, ha egy fontos személyt veszítenek el. Neked is ezt a példát kellene követned.

- Nem szándékozom bezárkózni otthonra. - morogtam

- Egyszerűen csak pihenésre van szükséged. Ezen a héten nem szeretnélek meglátni a porodon közelében. 

- De, Derek.. - kezdtem, de közbe szólt

- Semmi de. Haza mész, Lucy-val és hétfőn, ha minden rendben, várlak. Addig nem szeretnélek látni. Maximum a nézőtéren.

- Legalább nap közben bejöhetek?

- Makacs vagy.

- Tudok róla. - mosolyodtam el

- Akkor sem szeretném, ha újra a levegőben lennél, ilyen állapotban.

- Jól vagyok. - ültem fel - Miért nem hiszitek el?

- Szívem. - ülte le mellém Lucy - Alig egy hete, hogy elment Andrew. Természetes, ha ki vagy borulva, és gyászolsz. Ne szégyelld.

- Kiborulásról szó sincs. - ellenkezdtem - Rendben vagyok. Most haza megyek, de holnap itt leszek.

- Kisasszony, bizonyára tisztában van azzal, hogy komolyabb sérüléseket is szerezhetett volna. - szólt az egyik ápoló

- De nem szereztem. Tehát holnap bejöhetek. - vágtam rá - Nem engedek belőle. Ez maradt nekem, így bejövök. Ígérem rendben leszek. Addig kialszom magam. 

- Feladtam. - ezzel elhagyta a szobát Derek, és az ápoló

- Komolyan szívós vagy. - nevetett barátnőm, majd hirtelen komolyodott is el - Aggódom érted.

- Látom, és azt is, hogy nem csak Te. Elhihetitek, hogy rendben vagyok. 

- Igyekszem hinni neked, de most mars hazafelé. - adta ki a parancsot 

Összeszedtem a cuccaim, majd vissza öltöztem a ruhámba. Lucy végig mellettem volt. Figyelte minden egyes mozdulatomat. Komolyan zavaróvá vált már. Amint sikerült összeszednem minden fontos dolgom, elköszöntem Tőle. Először még ragaszkodott ahhoz, hogy haza kísér, de sikerült lebeszélnem róla.

Épület mögött fogtam egy taxit. Eleinte elgondolkoztam azon, hogy sétálok, de végül beláttam, hogy fáradt vagyok, és mély, nagy mennyiségű alvásra van szükségem. Szerencsére alig tíz perc után már otthon is voltam. 

Mindenemet ledobtam a kanapéra. Konyhába mentem, készítettem egy forró epres teát, majd leültem és a tv előtt elfogyasztottam. Gondolataim szabadon szálltak. Eszembe jutott Andrew. Bárhova néztem, ott volt. Mivel nem laktunk együtt, így személyes tárgyai nem voltak nálam. Csupán szekrényemben pár ruhadarabja volt megtalálható. Ezzel tisztában voltam, ahogyan azzal is, hogy az örökké valóságig nem őrizhetem, hiszen csak fájdalmas nyomot hagyna bennem. Szerettem, tiszta szívemből. Igyekeztem nem sírni. Soha nem engedtem, hogy elgyengüljek. Sírás, a gyengeség jele. 

Belegondoltam, hogy amikor megtudtam a hírt, hogy hamarosan el fogom veszíteni, akkor is csak a kiborulás szintjéig mentem el. Egy könnycseppem sem veszett oda. Ennek okát nem értettem. Első könnycseppet a temetése után hullattam, el, de azóta se. Egyszerűen nem ment. Nem éreztem azt, hogy most be kell zárkóznom magamba, és ki kell sírnom magam.

Ezt végiggondolva igyekeztem a fürdőbe, és amint megszabadultam minden ruhámtól, azonnal a forró vízsugár alá álltam. Negyed órán át áztattam magam. Fáradtság rám tört, így kimásztam, és fog mosás után magamra is kaptam a kényelmes alvós szettemet. 

****

Kora délután órákban tértem magamhoz. Teljesen fel voltam frissülve. Nagyon nyújtóztam, és úgy pár perc után sikeresen ki is másztam az ágyamból. Szokásos felkelés utáni teendőim után a szekrényemhez léptem. Végignéztem a ruhatáramon. Színes darabok mellett ott voltak a sötét, feketék is. Bár jobban éreztem magam - mondhatni - még is a szokásos gyásszín mellett maradtam. Ilyen téren nem tudtam engedni magamnak.

Visszamentem a fürdőmbe, ahol egy teljesen natúr sminket tettem fel. Fújtam magamra a parfümömből, hajamat pedig csak átfésültem. Lábaimat a szandálomba bújtattam. Késznek is nyilvánítottam magam. Táskámat felkaptam a kanapéról, és már ajtón kívül is voltam.

A nap kellemesen sütött, bár enyhén szeles is volt az idő. Napszemüvegemet felvettem és már indultam is végig a főutcán. Rengetegen voltak, a butikokat járták. Ez teljesen megszokott volt. Lassan haladtam az embertömeggel együtt. Útközben betértem egy starbucks-ba
Szerencsére pillanatokon belül odaértem a pulthoz, és egy kedves lány már üdvözölt is. Elhadartam neki, hogy mit is kérek, és már fizettem is. Pár percet igénybe vett, mire megkaptam a rendelt gőzölgő italomat. Megköszöntem, és fordultam, majd távoztam.
Kifelé menet még oda pillantottam a srácra, aki annak ellenére, hogy a haverja beszélt hozzá, engem nézett. Lábamtól, fejem búbjáig végigmérte minden egyes centimet. Napszemüvegemet felvettem, ezzel is elfedve arcomnak jelentős részét. Könyörtelenül löktem meg az ajtót, és hagytam el a kis kávézót.

****

Hatalmas épület mint eddig minden előadás előtt, most is tele volt. Mindenki föl, s le rohangált. Intézkedtek a háttér munkások, a szereplők pedig készültek beszélgetések közepette. Sietve mentem az öltözőm felé. Ahogy beléptem, mosolyogva konstatáltam, hogy Lucy már teljes díszében pompázott.
Lepakoltam arra a részre, ami az én felem volt. Közben magyarázott szokásához híven, hogy nekem otthon kellene pihennem, nem pedig itt nyúznom magam. Méghozzá a mai nap két előadás is vár ránk. Egy délután, aztán pedig este.
Elsőként a ruhámba bújtam bele. Mai napon egy egyszerű hófehér dresszt viseltem. Amint meg is lettem felvételével, elfoglaltam helyem az asztalomnál. Letöröltem az arcomat, és neki is láttam elkészíteni a fehér, ezüstösen csillogó sminkemet. Alig tíz perc elteltével meg is voltam vele. Azután a hajamnak szenteltem a figyelmem. Egy szoros kontyba kötöttem össze, és tele fújtam hajlakkal, hogy kibírja mind a két előadást.
- Ugye tudod, hogy Derek ki fog akadni? - állt meg mögöttem Lucy
- Teljesen tisztában vagyok vele, de valamikor is ez érdekelt? - néztem rá komolyan
- Igaz. Soha nem fogadod meg amit mondd. Más főnök szerintem már kitett volna.
- Szerencsém van. - vontam vállat
Elindultunk végig a végtelen hosszúnak tűnő folyosón, egészen a porondig, ahol is Derek, és a többiek is voltak. Meglátott, de inkább nem szólt semmit. Tudta, hogy hathatatlan vagyok. Annyit kért, hogy vigyázzak magamra, és ha baj van jelezzek. Elfogadtam a feltételeit, de éreztem, hogy a mai előadások remekül fognak sikerülni. Egyszerűen csak kerülnöm kell azt a helyet, amelyet mindig Andrew foglalt el.
Délutáni show hamar vége is tért. Mindenki remekül megoldotta a feladatát. Telt házas volt az előadás, ami mindenki számára örömet okozott. Talán pár előadás volt, amire nem adtak el pár jegyet. Büszkék voltunk arra, amit elértünk.
Sikerült elkerülnöm azt a bizonyos helyet, így az emlékek nem gyötörtek meg. Nehéz volt, de tartottam magam. A közönség tapsolt minden egyes mozdulatomnál, maga az előadás végén pedig állva gratuláltak nekem az őrült taps viharukkal.
Visszavonultunk Lucy-val az öltözőnkbe, és helyre raktuk kicsit magunkat. Sminkemen igazítottam, a hajam tökéletesen állt. Alig egy órás szünetünk volt. A segítők rendbe szedték a porondot, míg a fellépők, köztük én is felkészültünk, hogy újra a legtöbbet hozzuk ki magunkból. Szünetet átbeszélgettem barátnőmmel. Boldog volt, mert a családja az esti műsoron a nézők soraiban fog ülni. Ismertem a családját. Számomra az édesanyjára a sajátomként is tekinthettem. Évek óta nagyon jó kapcsolatban állunk egymással.
Hamar eljött az este nyolc óra. Beálltunk a helyünkre barátnőmmel. A függöny mögül leskelődtünk. Néztük a közönséget, és egyből meg is találtuk a családját. Érdeklődve figyeltél az éppen porondon lévő kötél táncosokat.
Én következtem. Valamiért izgalom vette át testem felett az uralmat. Magam sem tudtam megindokolni az okát. Természetesen minimális izgalom mindig van benne, hiszen nem olyan egyszerű kiállni egy közönség elé, és profin alakítani a dolgokat. Nem tartom magam kimondottan a legjobbnak, sőt rengeteget kell még tanulnom, hogy elfogadjam azt, aki vagyok, amilyen vagyok, de minden tőlem telhetőt megteszek.
Lefeküdtem a szivacs közepére, felvettem a kezdő pózt. Hirtelen megvilágított a reflektor fehér fénye. Zene halkról egyre hangosabbra váltott, ahogyan emelkedtem el a földtől. Fejjel lefelé lógtam, szemeim csukva voltak. Felcsendült a kezdő ütem, én pedig szemeimet felnyitottam, fordultam és vettem is fel a következő pózt. Minden mozdulatomra figyeltem. Kezeimre tekertem a fehér selymet, lábaimat kiszabadítottam, és fejjel lefelé, a kezeimmel tartottam magamat. Lenéztem a közönségre, akik a tapsot egyáltalán nem sajnálták.
Halványan elmosolyodtam, bár tisztában voltam vele, hogy annyira ez nem látható lentről. Tekintetemmel végig néztem minden emberen. Volt időm, hiszen ez a pozíció volt az utolsó. Végig így kellett maradnom, majd az utolsó pillanatban lábaimat feszesen, magam alá engedtem. Lassan ereszkedett le az anyag, vele együtt én is. A közepénél lehettem, amikor megakadt tekintetem egy személyen.
Első sorban ült, mellette egy kislánnyal. Egyből felismertem. Bár most nem látszott, de tudtam, hogy azok az perzselő szemek ragyogó égsznkékek. Az a tekintet már a délután folyamán beleégette magát az elmémben, és tudtam, hogy soha nem fogom elfeledni.
Leértem a porondnak puha anyagára. Elengedtem a selymet, és meghajoltam. Párszor megismételtem, amíg tekintetünk nem forrt eggyé. Teljesen magával ragadott. Aztán hirtelen sötétségbe borult minden, én pedig egyenesen kirohantam.