1.rész*Végső búcsú

 Sziasztok..! (:

Ezennel hivatalosan is megnyitom az új blogom. Nem mondanám fanficton-nak, mert Luke nem híres benne. Köze lesz a zenéhez, de nem média szereplő..és hasonlók. 

Erről a részről annyit írnék, hogy amolyan bevezető. Pár dolog nincs konkrétan leírva, illetve okok is hányoznak. Minden ki fog derülni, majd egy kis idő múlva. Nem annyira eseménydús, de igérem, hogy maga a történet izgalmas lesz, illetve hosszabbak is. Legalább is igyekszem eleget tenni etéren is.

Véleményeitekre számítok! Feliratkozni is lehet, illetve a facebook csoportba is nyugodtan beléphettek. (jobb oldalt modulsávban van link!) 

Nem is húzom tovább az időt! Jó olvasást. 

Csók.:Alexa S.

°°°°

Sophie

Elmentem arra a helyre, ahol eszem ágában sem volt megjelenni.
Távolból, egy fűzfa alól figyeltem az eseményeket. Minden ember testét fekete gyászruha takarta. Én is követtem ezt a hagyományt. Amióta itt hagyott, csak a fekete szín jellemezte az életem. Elhagyott, magamra hagyott azaz ember, akit mindig is szerettem, és aki viszont szeretett.
Csak ültem, és néztem a gyászoló tömeget. Családja, barátai, ismerősei mind a sír körül álltak némán, és csak a halk szipogásuk töltötte meg a területet. Pap csak mondta az ilyenkor szokásos beszédét.

~

Mióta az eszemet tudom a légtornászat az ami foglalkoztatott. Édesanyám sokszor vitt el engem a helyi nagycirkuszba, ahol csodálhattam a csillogó jelmezekben, a fellegekben tornászó, tökéletes alakú fiatal, tehetséges lányokat.
Soha nem voltam megelégedve magammal, ahogyan most sem. Minimálisan javult a helyzet, és ezt Andrew-nak köszönhettem. Szüleim, családom elvesztése után magamba fordultam, és Ő volt az aki mellettem állt, segített nekem. Visszahozott az életbe, és bebizonyította, hogy folytatnom kell azt amihez értek, amit szeretek.
Alig tizennégy éves voltam, Ő pedig tizenhat amikor megismertük egymást.  Barátságunk az elejétől fogva életre kelt, és ez a napok elteltével egyre jobban erősödött. Betöltöttem a tizenhatodik életévemet, ami sorsfordító volt számomra. Kapcsolatunk teljesen új fordulatot vett. Onnantól kezdve egy párt alkottunk. Két csodálatos évet töltöttünk el. Tele eseményekkel. Én szereztem egy állást, mint légtornász Ő pedig egyetemre járt, és jogásznak tanult. Édesapja kényszerítette rá. Csak nekem mondta el, hogy mennyire is nem szeretné ez tanulni, illetve majd ezzel foglalkozni. Amikor csak tehette ott volt a fellépésemen. Apróságokkal halmozott el, kedves szavakkal, gesztusokkal. Amint leengedtek a selyem anyaggal, és vége tért a műsorszámom, hátul várt rám, és gratulált is. Ha elbénáztam valamit, tett róla, hogy jobb kedvem legyen, és mindig sikerült elhitetnie, hogy jelentéktelen botlás volt, és hogy Ő észre se vette.
Arra eszméltem, hogy már mindenki hagyja el a helyszínt. Végignéztem, ahogyan életem szerelme a föld alá kerül, és én semmit nem tehetek már. Elvesztettem.
Csak ültem. Fogalmam sincs, hogy percek vagy esetleg órák telhettek e el. Nem tudtam megmozdulni. Tudtam, hogyha felállok, és kilépek azon a hatalmas vaskapun soha többé nem fogok ide visszatérni, és ezzel ténylegesen egyedül maradok. Féltem ennek már a gondolatától is.
Éreztem, ahogyan egy könnycsepp akaratosan gördült végig arcom vonalán, majd még egy, és így szépen sorba. Elgyengültem. Egy roncs lettem, aki valószínűleg, már soha többet nem lesz boldog. A gondolat, hogy más érintéseit akarjam, hogy másnak adjam a szívem, megrémisztett. Andrew volt az egyetlen, aki igazán smert, aki tudta ki vagyok, hogy mire vágyom. Akinek mindenemet odaadtam. Azt hittem, hogy örökké együtt leszünk, de a sors közbeszólt. Nem lérdezett, csak kijelentett, és elvette tőlem.
Sötétedni kezdett, így összeszedtem magam, ami nagyon is nehezemre esett, és kisétáltam nagyon lassan a temető csendes környezetéből. Kiakartam szellőztetni a fejem, a gondolataim, így gyalog indultam el haza, a kis bérelt lakásomhoz. Hiába esteledett kellemes meleg nyári idő volt.
Míg sétáltam a hosszú főutcán hazafelé, azon gondolkoztam, hogy mihez is fogok kezdeni. Van munkám, és egy barátnőm akivel összeköt a cirkuszi világ, de ezen kívül semmim nem maradt.

****

Otthon alig maradtam. Szinte csak lezuhanyoztam és készülődni is kezdtem. Ismételten fekete szettet fel. Mai napon nem kellett volna bemennem a munkahelyemre. Főnököm kijelentette, hogy nem szeretne meglátni, és ha kell pár napot is kihagyhatok. Viszont én elleneztem. Az egyetlen ami maradt nekem, a minden esti repülés, a szabadság vágy.
Fogtam egy taxit és már indultam is a belvárosba, ahol a hatalmas épület volt. hátsó bejárat előtt szálltam kis, és siettem is befelé. Munkatársaim megbámultak. Soha senkivel nem beszélek, még a köszönést is ritkán engedem meg. Távolság az emberek és köztem teljesen természetes volt. Évek során belejöttem, és nem is állt szándékomba, hogy változtassak rajta. Főleg nem a történtek után.
Öltözőben, amit Lucy-val osztok meg, egyből készülni kezdtem. Felvettem a megfelelő ruhám, utána pedig a sminkasztalomhoz ültem. Szemeim vörösek voltak. Fájdalmat éreztem. A tükörből egy megtört, elhagyott lány nézett vissza rám.
Utolsó simításokat végeztem, amikor a belépett a helységbe barátnőm. Arcán értetlenség, meglepődötség mutatkozott meg. Mellém lépett, és kérdőre vont.
- Mit keresel itt? - úgy kérdezte, minta valami tiltott helyen lennék - Otthon kéne pihenned. Rád fér. rengeteget dolgozol. Tudom, hogy nehéz Andrew elvesztése, de talán miatta is jobban oda kéne figyelned magadra, és pihenned kéne.
- Itt kell lennem. Ha otthon ülök csak Ő jár a fejemben, és sírok. Nem akarok egyedül lenni, amikor nem muszáj. - feleltem - Legalább lekötöm a gondolataim arra a kis időre.
- Erős lány vagy. Sok mindenen mentél át. - nézett szemeimbe - Én itt vagyok. Számíthatsz rám. Bármikor.
- Köszönöm. - erőltettem egy mosolyt az arcomra
Megöleltük egymást, és Ő is elindult készülődni. Mivel én készen voltam, és a műsor is már elkezdődött, így kisétáltam a hosszú folyosóra, azon végig egyenesen a takarásba. Egyből a főnökömbe, Derekbe. Mint azt vártam finoman, de számon kért. Ő tőle is végighallgattam, hogy nem itt lenne a helyem. Elmondtam neki, hogy meg tudom csinálni. Szükségem van rá, hogy ma gondtalannak érezhessem magam, és ezt csak fenn, a selyem finom anyaga között élhetem át. Végül belement, de kikötötte, hogy ha bármiben is bizonytalan vagyok jelezzek, és leenged a földre. Bólintottam, és vártam, hogy felmehessek a porondra, ahol felvehetem a kezdő pozíciót.
Zene kellemes, lassú ütemei töltötték meg a teret, a reflektorok megvilágítottak, én pedig emelkedni kezdtem, az anyagnak köszönhetően. Fejjel lefelé voltam, és ahogy távolodtam a szilárd talajtól, úgy formálódott meg a kép. Pár pillanat múlva megvolt a megfelelő magasság és már kezdtem is a zenére megcsinálni a megfelelő mozdulatokat.
Folyamatosan a közönséget néztem, minden egyes mozdulat közben. Igyekeztem érzelem mentes lenni, de nem jött össze. Lepillantottam az első sorra, arra a helyre ahol Andrew ült. Most egy másik srác foglalt ott helyet, de számomra olyan volt, mintha Ő ülne ott. Oda képzeltem, ahogyan ámulattal, büszkeséggel csodál engem. Imádtam a tekintetét. Mindig pozitív energiákat adott, önbizalmat. Ajkai mindig mosolyogtak, ahogyan gyönyörű, gesztenyebarna szemei is. Éreztem, hogy az érzelmek rámtörnek. Újra gyenge lettem. Könnyeim a felszínre törtek, és remegő zokogásba kezdtem. Talán csak akkor, ott fogtam fel, hogy Ő már nincs közöttünk. Teljesen elvesztettem az irányítást. Kezeim elgyengültek, lábaim feladták a küzdelmet, és már csak arra emlékszem, hogy elengedtem a hófehér anyagot. Magamra maradtam, egy összetört, meggyötört lányként.